Nyomtatás 
Forrás: Vital.hu (http://www.vital.hu)

Két keréken Indiában

Szerkesztőségünk egyik tagja nemrégiben egy közel 3400 km-es kerékpártúrán tette próbára magát a távoli Indiában és Nepálban. Élménybeszámolóját hallgatva úgy gondoltuk, olvasóink számára is érdekes lehet, ha e két országot egészségügyi szemszögből is bemutatjuk. Természetesen nem teljes körű elemzése lesz ez a miénktől merőben eltérő közegészségügyi és higiéniai állapotoknak, inkább csak szubjektív pillanatfelvétel.

Aki még soha nem járt korábban Ázsiában – mint ahogy e sorok írója sem –, nehezen tudja elképzelni, hogy milyen körülmények közé érkezik az európai utazó. A felkészülésben számos forrásra támaszkodhatunk, de bármilyen alapos is az „elméleti képzés”, a gyakorlat óhatatlanul meglepetéseket fog okozni. Természetesen, akárcsak a világ legtöbb országában, Indiában is járhatunk-kelhetünk úgy, hogy viszonylag keveset látunk és tapasztalunk, s ezért a valódi viszonyokról csak csekély ismeretet szerzünk, azonban nekem nem ez volt a célom. Talán ezért is választottam közlekedési eszközül a kerékpáromat, aminek köszönhetően nem csupán a repülő ablakából és a hotelek teraszáról nyílt alkalmam szemügyre venni a két varázslatos országot.

A sokat utazók szerint minden országnak jellegzetes szaga van. A repülőről leszállva India is megcsapott jellegzetes aromájával. A fűszerekből, füstölőkből és talán a szennyvízből áradó, de valójában nem teljesen azonosítható összetevőkből álló, jellegzetes szag. Persze ez az első pillanatban talán kicsit riasztó élmény hamar megfakul, hiszen az orrunk gyorsan alkalmazkodik még a legelviselhetetlenebb bűzhöz is.

Jómagam Nyugat-India legnépesebb városában, Mumbaiban, régi nevén Bombayben értem földet. Bár a gyorsan növekvő és gazdagodó város folyamatosan fejleszti infrastruktúráját, az építkezések tempója nehezen képes lépést tartani a lakosság gyarapodásával. Ennek is köszönhető, hogy a tiszta víz és még inkább a csatornázás milliók számára csupán álom, a szennyvíz gyakran az utcákon folyik, ami jelentősen befolyásolja a városban uralkodó „szagviszonyokat”.

Szegények és gazdagok

Az indiai szemmel nézve gazdag metropolisz tömegével vonzza a vidéki lakosságot, amelynek jelentős része természetesen nem találja meg a szerencséjét. Egész Indiában talán itt a legnagyobbak a jövedelembéli különbségek. A dollármilliomos és -milliárdos üzletemberek, boollywoodi sztárok és népszerű krikettjátékosok néhány ezrével szemben ott élnek a város utcáin a testüket csupán néhány koszos rongydarabbal vagy még azzal sem takaró gyermekkoldusok milliói, akiknek szívszorító látványát képtelenség megszokni.

A szembeszökő különbségek illusztrálására az egyik legmegdöbbentőbb kép az volt, amikor megláttam a nyomornegyedeken átvezető óriási, emberméretű csöveket, melyekben a jómódú rétegek városrészei felé vezették a tiszta vizet. A nyomornegyedekben nem voltak láthatók leágazások.

Ital és étel

Persze, ha már a víznél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy Indiában a csapvíz nem olyan minőségű, mint amit mi, európaiak kockázatmentesen fogyaszthatunk. Bár a középrétegek is jellemzően palackozott ásványvizet isznak, tény, hogy a helyiek bélflórája alkalmazkodik a kétes tisztaságú vízhez, ezért őket nem gyötrik a turistáknak kellemetlen napokat okozó bélfertőzések. A vízzel azonban más esetekben is jó, ha óvatos az utazó, hiszen a kórokozók a csapvízzel mosott gyümölcsökről vagy az italok hűtésére szolgáló jégkockából is a szervezetünkbe kerülhetnek. Fontos, hogy figyeljünk arra is, mit eszünk. Az egyik tanács, amit jól tettem, hogy megfogadtam: ne egyek olyan, látszólag turistákra specializálódott éttermekben, ahol egy lélek sem ül. Az ok egyszerű: nagy valószínűséggel nem forog olyan gyorsan a konyhán az alapanyag, ami adott esetben azt is jelentheti, hogy a feltálalt étel romlott nyersanyagból készült. Sokkal biztonságosabb, ha az utazó inkább azokat a helyeket látogatja, ahol a helyiek is előszeretettel étkeznek. Persze ez esetben is okos dolog tartózkodni a nem kellően átsült vagy átfőtt ételektől, hiszen a kórokozók „nem alszanak”. Mindazonáltal más oka is van annak, hogy elkerültem a fent említett éttermeket.

India olyan, gyorsan fejlődő ország, melynek energiaigénye egyelőre meghaladja a rendelkezésre álló források kapacitását, ezért errefelé nem ritkák a 10-12 órás áramkimaradások sem. Az ún. turistaéttermek leolvadó hűtőszekrényeiben tárolt élelmiszerek, különösen a húsféleségek ezért további rizikót jelentenek. Nem mintha India a húsfogyasztásáról lenne nevezetes, hiszen vannak olyan területek (pl. Gudzsarát tartomány), ahol az állati eredetű ételeket teljes mértékben száműzték a menüből, ám – már a fenti megfontolások miatt – másutt is célszerű inkább a zöldségfélék mellett dönteni. Nem nagy áldozat, hiszen a vegetáriánus koszt nem jelent egyszersmind egyhangú étrendet is, tekintve, hogy az indiainál változatosabb vegetáriánus konyhát nemigen találni a Földön.

Piac

Ha mégis vásárolnak húst a helyiek, akkor rendszerint élő állatot választanak, melyekkel a hentesek – kívánságra – még a piacon végeznek. S hogy milyen körülmények között? Nos, az általam felkeresett Crawford piac vásárlóit szemmel láthatóan nem riasztotta el az a körülmény, hogy a fazékba kerülő csirkét egy kétes tisztaságú farönkön darabolták fel, miközben a kiömlő belekből varjak és kóbor macskák falatoztak. Mi tagadás, engem aggasztott egy kicsit a látvány.

India szaga

A kockázatok csökkentése nem mindig egyszerű. Mert mit is tesz az ember, ha már az első este az egyik sikátorban sétálva egyik pillanatról a másikra egy autentikus indiai esküvőn találja magát? Hacsak nem akar a mindentől rettegő, semmihez hozzá nem érő, felsőbbrendű turista pózában tetszelegni, valamelyest engednie kell a vendéglátók kedves unszolásának, és illik megkóstolni a lagzin felszolgált ételek egyikét-másikát. Nos, én sem voltam a szükségesnél finnyásabb, amit nem is bántam meg. Remek vegetáriánus finomságokkal kényeztetett a násznép, bár arra ügyeltem, hogy az általuk kínált vízből egy kortyot se igyak. Tartottam tőle, hogy sértődés lesz belőle, de meglepetésemre megértően fogadták, amikor a mindenhová magammal cipelt ásványvizet választottam az általuk kínált kancsók helyett.

Az egészségmegőrzés két pillére Indiában a „paranoia” és az immunrendszer. Mindkettő fontos, hiszen amíg az utazó hozzá nem szokik a sajátos viszonyokhoz, addig jobb, ha kellő óvatossággal próbálgatja a helyi ízeket, ám idővel már elég, ha a természetes védekezőképességre bízza a szervezetbe innen-onnan bekerülő különböző kórokozókat.

Toalettpapír és zsebkendő

Természetesen egy három hónapos, Indiát átszelő kerékpártúrát szinte képtelenség úgy teljesíteni, hogy még egy egyszerű hasmenést se kapjon az ember. Nyilván én sem úsztam meg, azonban viszonylag szerencsésen, csupán egy-másfél napig gyötörtek a kellemetlen tünetek. Valószínűleg egyszerű E. Coli bacilus volt a tettes, ahogy az esetek döntő többségében lenni szokott. Nos, ilyenkor a felkészült utazó a keze ügyébe helyezi a toalettpapírt meg a gyomorfertőtlenítésre alkalmas medicináit, és tűr. Amúgy a higiéniai termékekről az előrelátó utazó időben, azaz jó előre gondoskodik (és mindig magánál tartja), ugyanis az indiai hotelekben, éttermekben csal elvétve találni ilyesmit. Hogy miért? Mert a helyiek másképp oldják meg a tisztálkodást. Bal kézzel, és egy kis vödör vízzel, melyet a toalettek melletti csapokból nyernek. A bal kéz tehát a tisztálkodásra szolgál, ezért alapvetően tisztátalannak számít. Mindezek után már nem csodálkoztam, hogy nem láttam egyetlen bal kézzel étkező indiait sem, sőt, mikor vendégségbe hívnak, én is igyekeztem tartani magam a helyi szokásokhoz.

Hasonló, számunkra viszonylag idegen gyakorlat lehet az, ahogyan a garatot ingerlő váladékoktól megszabadulnak. (Legyünk pontosak: futballpályákról ismerős lehet.) Indiában ugyanis nemigen használnak az emberek zsebkendőt, az inkriminált váladékokat nemes egyszerűséggel kiköpik. Gyakorlatilag bárhol, ami finoman szólva is meglepő az európai modorhoz szokott megfigyelő számára, különösen pedig akkor, ha az a köpet vöröses színű, és első pillantásra vérre hasonlít. Természetesen nem arról van szó, hogy valamennyi járdára sercintő férfi tüdőbetegségben szenvedne, az elszíneződés a rendkívül népszerű bagótól van, ami szétrágva vörösesre festi a nyálat. A minden elcsúfító köpésnyomokkal szemben kétféle védekezés létezik. Egyfelől a kategorikus tiltás (ezzel élnek az állami épületek környékén), és a szakrális festmények. Az indiaiak ugyanis nem köpik le az istenábrázolásokat, ezért sok helyen a kerítéseket és falakat Krisna- és Visnu-ábrázolások díszítették.

Szállás

Az általam próbált szálláslehetőségek minősége és tisztasági foka meglehetősen széles skálán mozgott. Kezdve a filléres, mindenféle tisztálkodási lehetőséget nélkülöző zarándokszállástól a kamionsofőrök által látogatott olcsó moteleken át az ismert turistaközpontok már európai standard szerint is elfogadható hotelszobáiig sok mindent kipróbáltam. Eleinte még ragaszkodtam az itthon megszokott komforthoz (pl. meleg víz), majd kényszerűen szép lassan lemondtam ezen hívságokról. Ha kerékpárral utazik az ember, gyakran csak a két rossz közül a kevésbé kellemetlent választhatja. Mint amikor az egyik fürdőszoba zuhanyrózsájából csak egyetlen aprócska sugárban spriccelt a víz, majd szobát cserélve olyan helyiségben moshattam le magamról az aznapi port és izzadságot, ahol már négy széttartó vízsugaracska volt ebben segítségemre. Az efféle, inkább csak kihívást jelentő viszontagságok után megváltást jelent, ha valahol forró fürdő várja a szutykos biciklistát. Persze ehhez előtte néhány száz kilométert kell abszolválnia kell, hiszen Indiában nincs minden bokorban angol vécé és tiszta csempés fürdőszoba.

Fürdés

A csatornázás szinte teljes hiánya miatt a helyiek – különösen vidéken – általában kutak vizével, illetve a folyókban fürdenek és mosdanak. Teszik mindezt annak ellenére, hogy a természetes vizek, főleg a folyók torkolatvidéke, olykor szinte habzottak a bennük található vegyszerektől és más szennyeződésektől. De még ha nem is valamely iparvállalat által szennyvízleeresztő csatornaként is használt folyócskákról beszélünk, akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy az útról letérve egy tiszta vizű folyóban merítkezhetünk meg. Más azonban a mosakodás és megint más a megtisztulás.

A Gangesz partján található a hinduk egyik legszentebb városa: Benáresz. Az a hindu, aki itt távozik az élők sorából, hitük szerint többé nem kell, hogy újjászülessen, rögtön kikerül az örök körforgásból. Ez minden igazhívő hindu célja, így a városba meglehetősen nagyszámú haldokló, idős és beteg ember érkezik, akiket, midőn idejük lejárt, a vízparton álló krematóriumokban hamvasztanak el, hamvaikat pedig a Gangeszbe szórják. Nem mindenki kerül azonban a máglyákra. A gyermekek, terhes nők és a szent emberek (sadhu) tetemeire követ kötnek és beúsztatják a folyóba. Néha azonban a kötelek kioldódnak, s ilyenkor az oszladozó hullák a felszínen lebegve utaznak a tenger felé. Vagy éppen a túlsó partig, ahol éhes kutyák marcangolják szét a tetemeket. A szent város lakóit ez azonban egy cseppet sem izgatja: minden hajnalban hívők tömegei „tisztulnak meg” Gangesz-anya nem éppen makulátlan habjai között. Az útikönyvek szerint a turistáknak nem különösebben ajánlott elfoglaltság ez, mely intelmet az ide látogató külföldiek általában megszívlelnek.

A tiszta víz persze mindenhol nagy érték, a sivatagos vidékeken meg különösen az. Olyannyira, hogy ezeken a zord vidékeken még mosogatásra is más anyagot használnak. Hogy mit, arra egy kétnapos teveszafari során derült fény. A mindent csillogó tisztává varázsoló matéria a homok. A szakavatott kezek a főzéshez használt rozsdamentes edényeket addig dörzsölik, amíg azok makulátlan tiszták nem lesznek. Praktikus és logikus is egyben. Bármely kórokozó életben maradásához víz kell, a homok pedig teljesen száraz, így veszélytelen. A néhány szem fogaink között csikorgó homokszem pedig elenyésző kellemetlenség ahhoz képest, hogy milyen élményekkel gazdagítja az utazót egy ilyen kiruccanás.

Visszatérve a vizekhez, tény, hogy a folyók nem mindenütt kétes tisztaságúak. A zömmel sík India után magasabb vidékek, azaz Nepál felé folytatva utamat kristálytiszta hegyi patakok és folyócskák mellett haladtam el, amelyekben minden kockázattól mentesen fürödhet meg a vándor. Sőt, ahhoz sem kellett már különösebb bátorság, hogy a sok ezer méteres csúcsok irányából csordogáló erecskék vizével oltsam a szomjamat.

Kórház a hegyek között

Három hónapos utam során viszonylag kevés külföldivel akadtam össze, hiszen a közel 3400 km-ből csupán néhány százat tettem meg ismert turistacélpontok utcáin. Mindez nem okozott gondot, nem keltett hiányérzetet sem bennem, hiszen végül is nem az európai turisták látványáért látogat az ember ilyen helyekre. Nagy örömömre szolgált mindazonáltal, hogy megismerhettem két fiatal német orvostanhallgatót, akikkel egy kis nepáli falu menedékszállójában futottam össze. Ők nem vakációzni jöttek a hegyi országba, hanem egy isten háta mögötti hegyi településen, egy kis kórházban dolgoztak önkéntesként.

A kórházat a WHO alapította, majd amikor a világszervezeti pénz elfogyott, egy nyugdíjas német orvos karolta fel a kezdeményezést, aki előbb saját pénzéből, később különböző támogatók segítségével mind a mai napig fenntartja a helyi közösség számára rendkívül fontos intézményt. Klaus és Eva e bádogtetős, folyóvizet és megbízható áramellátást is nélkülöző kórházban közel másfél éve dolgozik egyetlen fillér honorárium nélkül, csupán szívből. És nem ők az egyetlenek, hiszen példájukat más kalandvágyó és szakmailag elkötelezett önkéntesek követik évről évre. Le a kalappal előttük. Egy himalájai vihar közepén, közel 2000 méteren, egy viskóban, gyertyák mellett vakbélműtétet végrehajtani tiszteletreméltó teljesítmény.

Stressz nélküli világ

A sok ezer kilométernyi kerekezés és az egészséges étrend persze fogyókúrás szempontból is hasznosak bizonyult. A 172 centis magasságomhoz induláskor 73 kilós testsúly társult, ami középtájon már kissé zavart. Mire hazaértem, a felesleg eltűnt, talán kicsit több is, de hát ki az, aki ennek ne örülne? Mindezt napi kétszeri étkezéssel értem el, ami főleg zöldségféléket és gyümölcsöt, heti egy alkalommal pedig húsféleségeket jelentett. Ezt fejelte meg időnként egy-egy csoki vagy fagyi, valamint napi 6-7 liter víz mellett további másfél liter kóla. Tudom, nem éppen szakszerű sportmenü, azonban már ezzel is képes egy ember minden különösebb erőfeszítés nélkül napi 90-140 km-t két keréken megtenni.

Egy hatalmas ország számunkra különös szokásai. Másféle élet- és világszemlélet. Olvasóim közül néhányan talán borzongva olvasták egynémely észrevételemet, mégis azt kell mondanom, az európai szemmel nézve bizony szegénynek tűnő országokban (és különösen Nepálban) csak elvétve láttam gondterhelt, stressztől gyötört embereket. Elgondolkodtató.



A cikket a vital.hu-n az alábbi címen találja meg:
http://www.vital.hu/india